Megállíthatsz, ha eleged van - 26.

Sziasztok!

Megint csak egy kis késéssel jelentkezünk, de mentségünkre legyen szólva, hogy a múlt héten mindketten dolgoztunk szinte egész nap és így nem is volt sok időnk.
Viszont nagyon szépen köszönjük a komikat és reméljük ide is kapunk párat. Tudjátok, már csak pár rész van hátra ebből a történetből, ezért ha van valami mondanivalótok a sztorival kapcsolatban, akkorcsak hajrá :) :) :)

De nem is húznánk tovább a szót, íme a következő Megállíthatsz, ha eleged van rész. Jó olvasást! :)


Pusziiink
R&A

U. i.: Előre is bocsi, ha találtok benne egypár helyesírási hibát, mivel nem nagyon néztem át. Csak írtam, hogy minél előbb fenn lehessen.

(Anna)

Megint a repülőn ülök, immár bátyámmal az oldalamon Madridba tartva. Miután Domi megérkezett és beszélgettünk teljesen más megvilágításba kerültek a dolgok. Ráébresztett arra, hogy nem menekülhetek el a gondjaim elől, mert attól azok még megmaradnak. Megérkezése után maradtunk még két napot a birtokon a szüleinkkel, most viszont hazatérek Madridba.

Milyen fura. Most először gondolok úgy Madridra, mint a hazámra. Igen, rá kellett jönnöm, hogy mély nyomott hagyott bennem ez a város és a benne lakó emberek. És itt nem közvetlenül csak a barátaimra gondolok. A szurkolókra is. Már hiányzik az itteni pezsgés. Az a feledhetetlen tapsvihar, amit tőlük kapok ha pontot szerzek. Ezeket mind megkaphattam Párizsban is, de valahogy a spanyol emberek másak. Ők jobban kitudják felyezni az érzéseiket, ha nevetünk velünk nevetnek, ha sírunk akkor velünk sírnak. Talán nekik néha jobban is fáj egy elszalasztott szerva, mint nekünk egy tétmeccsen. Mert mi tudjuk, hogy ez a kockázat minden egyes percben benne van, bármelyik pillanatban elveszthetjük a meccset.

Végülis ez a játék lényege, legyen szó akármilyen sportról. Mindenhol ugyanez a szabály.

És én nem hagyhatom cserben a csapatomat, mint ahogy a barátaimat se. Tudom, hogy nagyon fétenek és kapni fogok egy alapos letolást, amiért csak úgy elmentem. De ez most nem is érdekel annyira. Most leginkább az Ikerrel való ügyemet kell lezárnom, de végleg. Nem csinálhatjuk ezt a se veled, se nélküled kapcsolatot, valahogy döntenünk kell. És én már döntöttem...

                                       ****                                                             

Nyakamat nyújtogatva pásztáztam a tömegben francia barátomat. Karim az egyetlen akivel kommunikáltam a két hónap alatt és ő az egyetlen aki tudja, hogy most itt vagyok.

-Dom, nem látod Benzemát?-kérdeztem testvéremet, miközben visszatért hozzám a csomagjainkkal, mire ő csak nemlegesen megrázta a fejét. – Pedig, azt mondta a terminálon vár. De akkor szerintem a parkolóban lesz-tűnődtem el, mikor hirtelen valaki megkocogtatta hátulról a vállamat.

Rögtön száznyolcvan fokos fordulatot vettem, ugyanis kíváncsi voltam, hogy ki az alkalmi ,,támadóm”. Amint megláttam őt, széles mosolyra húzódott a szám.

-Hát szia Kislány! – ölelt meg Karim, amit szívesen viszonoztam neki.

-Karim, Szia! Gyere bemutatok neked valakit-húztam oda a bátyámhoz – Ő itt a bátyám Dominique. Dom, ő itt a már sokat emlegetett Karim-mutattam be őket egymásnak, mire ők kezet ráztak és elkezdtek beszélgetni.

Úgy érzem ők nagyon jóban lesznek majd.

-És hova lesz az út kisasszony?-nézett a visszapillantón keresztül hátra Karim.

-Haza.-adtama  rövid választ.

-Hát nem onnan jöttél?-kérdezte nevetve.

- De igen. De Madrid már a második otthonom.-mosolyogtam – És mi volt itt, amíg nem voltam? Mesélj!-indítottam el a beszélgetést.

- Hát a lényeget elmondtam neked telefonban, hiányzol mindenkinek. Kicsit meg is bomlott a csapat.-húzta el a száját. Na igen, ez volt amit egyáltalán nem akartam hallani – Figyelj, nem tudom hogy tervezed az életed és hogy mennyire akarod, hogy megtudják itt vagy, de Ronaldot mindenképp látogasd meg. Ő és Juni kicsit megzuhantak, mióta nem vagy.

Ezt a hírt meg aztán végképp nem akartam hallani. Összeszorult a szívem, ahogy belegondoltam mennyire is hiányzott nekem a csatár és a törpe. Nem telt el olyan nap, hogy ne gondoltam volna rájuk. És az én törpe hercegem...nagyon szeretem a kicsi Cristianot és egyáltalán nem akartam neki fájdalmat okozni. Nagyon a szívemhez nőtt.

Miután hazaértünk és kipakoltunk, rögtön el is döntöttem, hogy meglátogatom az én kedvenc portugáljaimat.

-Dom, én most elmegyek. Nemsokára jövök, addik ismerkedj a házzal – adtam tesóm homlokára egy puszit, amikor megtaláltam őt a konyhában, miközben evett.

-Üdvözlöm Cristianot!-kiabálta még utánam, mire elnevettem magam és már indítottam is az autót.

Szerencsére percek múlva már az impozáns családi ház előtt álltam. Kicsit tétováztam az autóban, mielőtt bementem volna, hiszen nem tudom hogyan fognak engem fogadni. Őszintén félve kicsit félek is a fogadtatástól, mivel én voltam az aki szó nélkül itt hagyta őket. Meg is érdemelném az alapos letolást ezért, de mégis félek. Legfőképpen attól, hogy Junior elfelejtett engem. Hiszen a kisgyerekek hamar elfelejtenek valakit ennyi idő után.

Végülis vettem egy mély levegőt és kiszálltam az autóból. Azon szerencsések közé tartoztam, aki tudta a kapukódot, ezért ezt az akadályt sikeresen vettem és  bejárati ajtó is nyitva volt. Kicsit félve nyitottam be a házba és kezdtem el keresni a két fiút. Mivel először nem nagyon hallottam hangokat, végigjártam a hálószobákat az emeleten, hátha alszanak. De ott sem találtam őket. Végül a nappaliba kötöttem ki, ahonnan már láttam Őket. Hangos kacaj mellett tanította az apuka kisfiát focizni, aki viszont nem volt hajlandó engedelmeskedni apukájának és folyton a kezével dobálta a megkapott labdát. Ki tudja, talán nem ő lesz a csatár utódja. Lehet hogy még végül röplabda játékos lesz belőle.

Nevettek mindketten, de láttam Cris arcán, hogy valami nyomasztja. Látni lehetett, hogy az a mosoly csak a fia kedvéért van. Most jöttem rá igazán, hogy mekkora hibát követtem is el.

Ők nem vettek észre ezért a terasz felé siettem, hogy közelebbről is lássam őket. Nem akartam megtörni ezt az idillt, de valamiért a sors mégis úgy akarta, hogy észrevegyenek. Ugyanis a labda valamiért felém gurult, amit felvettem és mosolyogva néztem rájuk.

-Valakinek nem hiányzik a ez a labda?-kérdeztem kicsit hangosabban, mivel Cris éppen a levegőben pörgette a fiát, aki hangosan kacagott. Viszont amint meghallották a hangomat, rögtön felém pillantottak.

Pár másodpercig csak némán álltunk egymást nézve, majd Ő kapcsolt előbb és fiát letéve felém sietett és a karjaiba zárt.

-El sem tudod képzelni Angyalka, hogy mennyire hiányoztál-távolodott el annyira, hogy a szemembe nézhessen, majd egy olyan dolgot tett, ami végképp összezavart mindent. Megcsókolt...

****

 

(Cristiano)

Amint megláttam őt ott a teraszon nem tudtam parancsolni magamnak. Most felgyülemlett bennem minden érzés, és úgy éreztem, ha nem tarthatom a karjaimban, el se hiszem hogy itt van. Tudom, hogy ez helytelen érzés, de valahogy az idők során rájöttem, hogy Ő több nekem mint szimpla barát. De erről nem szabad neki tudomást szereznie, mert tudom hogy nem engem szeret. És ha bevallanám az érzéseimet akkor minden tönkre menne. Minden. Nemcsak hogy elküldene a francba, de úgy érzem, hogy még a barátságát is elveszteném ezzel. Egy életre eltaszítanám magamtól, amit nem bírnák ki.

-El se tudod képzelni Angyalka, hogy mennyire hiányoztál – toltam el magamtól, miközben egy hatalmas hibát követtem el.

A szemébe néztem.

Nálam itt szakadt el a cérna és már nem tudtam magamnak megálljt parancsolni, megcsókoltam. És valószínűleg ezzel most elvesztek mindent, még a barátságát is...