Megállíthatsz, ha eleged van - 26.

Sziasztok!

Megint csak egy kis késéssel jelentkezünk, de mentségünkre legyen szólva, hogy a múlt héten mindketten dolgoztunk szinte egész nap és így nem is volt sok időnk.
Viszont nagyon szépen köszönjük a komikat és reméljük ide is kapunk párat. Tudjátok, már csak pár rész van hátra ebből a történetből, ezért ha van valami mondanivalótok a sztorival kapcsolatban, akkorcsak hajrá :) :) :)

De nem is húznánk tovább a szót, íme a következő Megállíthatsz, ha eleged van rész. Jó olvasást! :)


Pusziiink
R&A

U. i.: Előre is bocsi, ha találtok benne egypár helyesírási hibát, mivel nem nagyon néztem át. Csak írtam, hogy minél előbb fenn lehessen.

(Anna)

Megint a repülőn ülök, immár bátyámmal az oldalamon Madridba tartva. Miután Domi megérkezett és beszélgettünk teljesen más megvilágításba kerültek a dolgok. Ráébresztett arra, hogy nem menekülhetek el a gondjaim elől, mert attól azok még megmaradnak. Megérkezése után maradtunk még két napot a birtokon a szüleinkkel, most viszont hazatérek Madridba.

Milyen fura. Most először gondolok úgy Madridra, mint a hazámra. Igen, rá kellett jönnöm, hogy mély nyomott hagyott bennem ez a város és a benne lakó emberek. És itt nem közvetlenül csak a barátaimra gondolok. A szurkolókra is. Már hiányzik az itteni pezsgés. Az a feledhetetlen tapsvihar, amit tőlük kapok ha pontot szerzek. Ezeket mind megkaphattam Párizsban is, de valahogy a spanyol emberek másak. Ők jobban kitudják felyezni az érzéseiket, ha nevetünk velünk nevetnek, ha sírunk akkor velünk sírnak. Talán nekik néha jobban is fáj egy elszalasztott szerva, mint nekünk egy tétmeccsen. Mert mi tudjuk, hogy ez a kockázat minden egyes percben benne van, bármelyik pillanatban elveszthetjük a meccset.

Végülis ez a játék lényege, legyen szó akármilyen sportról. Mindenhol ugyanez a szabály.

És én nem hagyhatom cserben a csapatomat, mint ahogy a barátaimat se. Tudom, hogy nagyon fétenek és kapni fogok egy alapos letolást, amiért csak úgy elmentem. De ez most nem is érdekel annyira. Most leginkább az Ikerrel való ügyemet kell lezárnom, de végleg. Nem csinálhatjuk ezt a se veled, se nélküled kapcsolatot, valahogy döntenünk kell. És én már döntöttem...

                                       ****                                                             

Nyakamat nyújtogatva pásztáztam a tömegben francia barátomat. Karim az egyetlen akivel kommunikáltam a két hónap alatt és ő az egyetlen aki tudja, hogy most itt vagyok.

-Dom, nem látod Benzemát?-kérdeztem testvéremet, miközben visszatért hozzám a csomagjainkkal, mire ő csak nemlegesen megrázta a fejét. – Pedig, azt mondta a terminálon vár. De akkor szerintem a parkolóban lesz-tűnődtem el, mikor hirtelen valaki megkocogtatta hátulról a vállamat.

Rögtön száznyolcvan fokos fordulatot vettem, ugyanis kíváncsi voltam, hogy ki az alkalmi ,,támadóm”. Amint megláttam őt, széles mosolyra húzódott a szám.

-Hát szia Kislány! – ölelt meg Karim, amit szívesen viszonoztam neki.

-Karim, Szia! Gyere bemutatok neked valakit-húztam oda a bátyámhoz – Ő itt a bátyám Dominique. Dom, ő itt a már sokat emlegetett Karim-mutattam be őket egymásnak, mire ők kezet ráztak és elkezdtek beszélgetni.

Úgy érzem ők nagyon jóban lesznek majd.

-És hova lesz az út kisasszony?-nézett a visszapillantón keresztül hátra Karim.

-Haza.-adtama  rövid választ.

-Hát nem onnan jöttél?-kérdezte nevetve.

- De igen. De Madrid már a második otthonom.-mosolyogtam – És mi volt itt, amíg nem voltam? Mesélj!-indítottam el a beszélgetést.

- Hát a lényeget elmondtam neked telefonban, hiányzol mindenkinek. Kicsit meg is bomlott a csapat.-húzta el a száját. Na igen, ez volt amit egyáltalán nem akartam hallani – Figyelj, nem tudom hogy tervezed az életed és hogy mennyire akarod, hogy megtudják itt vagy, de Ronaldot mindenképp látogasd meg. Ő és Juni kicsit megzuhantak, mióta nem vagy.

Ezt a hírt meg aztán végképp nem akartam hallani. Összeszorult a szívem, ahogy belegondoltam mennyire is hiányzott nekem a csatár és a törpe. Nem telt el olyan nap, hogy ne gondoltam volna rájuk. És az én törpe hercegem...nagyon szeretem a kicsi Cristianot és egyáltalán nem akartam neki fájdalmat okozni. Nagyon a szívemhez nőtt.

Miután hazaértünk és kipakoltunk, rögtön el is döntöttem, hogy meglátogatom az én kedvenc portugáljaimat.

-Dom, én most elmegyek. Nemsokára jövök, addik ismerkedj a házzal – adtam tesóm homlokára egy puszit, amikor megtaláltam őt a konyhában, miközben evett.

-Üdvözlöm Cristianot!-kiabálta még utánam, mire elnevettem magam és már indítottam is az autót.

Szerencsére percek múlva már az impozáns családi ház előtt álltam. Kicsit tétováztam az autóban, mielőtt bementem volna, hiszen nem tudom hogyan fognak engem fogadni. Őszintén félve kicsit félek is a fogadtatástól, mivel én voltam az aki szó nélkül itt hagyta őket. Meg is érdemelném az alapos letolást ezért, de mégis félek. Legfőképpen attól, hogy Junior elfelejtett engem. Hiszen a kisgyerekek hamar elfelejtenek valakit ennyi idő után.

Végülis vettem egy mély levegőt és kiszálltam az autóból. Azon szerencsések közé tartoztam, aki tudta a kapukódot, ezért ezt az akadályt sikeresen vettem és  bejárati ajtó is nyitva volt. Kicsit félve nyitottam be a házba és kezdtem el keresni a két fiút. Mivel először nem nagyon hallottam hangokat, végigjártam a hálószobákat az emeleten, hátha alszanak. De ott sem találtam őket. Végül a nappaliba kötöttem ki, ahonnan már láttam Őket. Hangos kacaj mellett tanította az apuka kisfiát focizni, aki viszont nem volt hajlandó engedelmeskedni apukájának és folyton a kezével dobálta a megkapott labdát. Ki tudja, talán nem ő lesz a csatár utódja. Lehet hogy még végül röplabda játékos lesz belőle.

Nevettek mindketten, de láttam Cris arcán, hogy valami nyomasztja. Látni lehetett, hogy az a mosoly csak a fia kedvéért van. Most jöttem rá igazán, hogy mekkora hibát követtem is el.

Ők nem vettek észre ezért a terasz felé siettem, hogy közelebbről is lássam őket. Nem akartam megtörni ezt az idillt, de valamiért a sors mégis úgy akarta, hogy észrevegyenek. Ugyanis a labda valamiért felém gurult, amit felvettem és mosolyogva néztem rájuk.

-Valakinek nem hiányzik a ez a labda?-kérdeztem kicsit hangosabban, mivel Cris éppen a levegőben pörgette a fiát, aki hangosan kacagott. Viszont amint meghallották a hangomat, rögtön felém pillantottak.

Pár másodpercig csak némán álltunk egymást nézve, majd Ő kapcsolt előbb és fiát letéve felém sietett és a karjaiba zárt.

-El sem tudod képzelni Angyalka, hogy mennyire hiányoztál-távolodott el annyira, hogy a szemembe nézhessen, majd egy olyan dolgot tett, ami végképp összezavart mindent. Megcsókolt...

****

 

(Cristiano)

Amint megláttam őt ott a teraszon nem tudtam parancsolni magamnak. Most felgyülemlett bennem minden érzés, és úgy éreztem, ha nem tarthatom a karjaimban, el se hiszem hogy itt van. Tudom, hogy ez helytelen érzés, de valahogy az idők során rájöttem, hogy Ő több nekem mint szimpla barát. De erről nem szabad neki tudomást szereznie, mert tudom hogy nem engem szeret. És ha bevallanám az érzéseimet akkor minden tönkre menne. Minden. Nemcsak hogy elküldene a francba, de úgy érzem, hogy még a barátságát is elveszteném ezzel. Egy életre eltaszítanám magamtól, amit nem bírnák ki.

-El se tudod képzelni Angyalka, hogy mennyire hiányoztál – toltam el magamtól, miközben egy hatalmas hibát követtem el.

A szemébe néztem.

Nálam itt szakadt el a cérna és már nem tudtam magamnak megálljt parancsolni, megcsókoltam. És valószínűleg ezzel most elvesztek mindent, még a barátságát is...

Megállíthatsz, ha eleged van - 25.

Sziasztok!

Meg kell mondjuk, kicsit csalódottan írjuk most ezt a bejegyzést, ugyanis még egy komit se kaptunk a Never be yours előző részéhez. Tudjuk, hogy nyár van, nyaralás meg minden, de azért jól esett volna. De ezt most hagyjuk.
 A Megállíthatsz újabb részével jelentkezünk most :) Végre kirajzolódott előttünk a befejezés és meg kell mondjuk, ebből a történetből már csak pár rész van hátra. Reméljük azért tetszeni fog a rész nektek :)


Pusziii
R&A

 

 (Anna)

Sokat gondolkoztam az elmúlt hetekben. Egyszerre millió érzés kavargott bennem és én nem tudtam közülük kiválasztani a legmegfelelőbbet. Nem tudtam eldönteni, hogy mit akarok az élettől.

Az kétségtelen, hogy nyugodt itt az életem Franciaországban, de valahogy nem teljes. Máskor amikor itt voltam egyszerűen pezsgett itt a környezetem. Most is ez a helyzet, de most én ezt nem tudom kihasználni. Mintha minden érzékem tompa lenne, valami hiányzik az életemből, valami vagy valaki hiányzik erről a helyről. Amikor utoljára itt jártam, még a gondtalan gyermekéveimet töltöttem és az volt a legnagyobb gondom, hogy mit fogok játszani másnap.

De ez mára megváltozott. Ülök a teraszon, csak nézem az udvart és arra gondolok, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha Dominique is itt lenne. Hiába nem láttam jó pár éve a testvéremet, hiába ment el egy szó nélkül, nekem mégis hiányzik a tanácsa. Vele mindig mindent meg tudtam beszélni. Persze Rose is itt van és a múlt héten anyáék is kilátogattak a birtokra. Mióta itt vannak a szüleim, nem olyan üresek a napjaim, de még mindig nem ugyanaz..

-Mi az kicsikém? Áruld már el öreg apádnak, hogy mi nyomja a lelkedet-ült le mellém hirtelen apa, ezzel egy kicsit kiszakítva gondolataimból.

Domi után benne bíztam a legjobban, ezért mesélni kezdtem. De nem úgy mint az edzőnek, vagy Rose-nak. Apa tudta jól, hogy mit érzek, valahogy mindig is ismert....bárkinél jobban. Észre se vettem, hogy mikor kezdtem el sírni, de valahogy most megkönnyebbültem ettől. Úgy éreztem, ha nem is az egész, de valamennyi tehertől a szívemen megszabadultam.

-Nos Anna, ismerlek. És ha hiszed, ha nem máskor is előfordult ez már veled. Emlékszel amikor Dominique-nak megvettük azt a labdát, ami már régóta tetszett neki? Óriási nagy hisztit csaptál azért a labdáért, mert te is azt akartad. Emlékszek kislányom, hogy legalább két napig csak sírtál érte a szobádban, majd Dom neked adta, mert nem szerette, ha sírsz. Utána mit éreztél, amikor azzal a labdával játszottál?-kérdezte.

Az elején még nem értettem, hogy mit akart mondani ezzel  a történettel apa, de az utolsó kérdés elgondolkodtatott és rájöttem mi volt ezzel a célja. És igaza volt.

-Bűntudatom volt. Rá se tudtam nézni a labdára, mert tudtam, hogy Domi szomorú-mondtam lehajtott fejjel és rájöttem, hogy Ikerrel kapcsolatban is ez lenne.

Soha nem tudnám magamnak megbocsátani azt, hogy Saranak ekkora fájdalmat okozok ezzel.

- Mindig is buta voltál hugocskám. Én örültem, hogy nem sírsz, mert tiéd lett a labda és mint kiderült ez volt életem legjobb döntése. Azóta a röplabda az életed.-hallottuk meg  a rég nem hallott hangot, mire mindketten ijedten fordultunk hátra.

Szinte fel se tudtuk fogni, hogy őt lássuk ott az ajtóban. Régen volt már, hogy láttuk, de egy cseppet sem változott.

-Dom, tényleg te vagy az?-kérdeztem, miközben már előtte álltam és  a nyakába borultam sírva.

-Na hugi, azért még élni akarok – nevetett, miközben én még mindig szorosan öleltem. Nem akartam elengedni, féltem, hogy ha megteszem akkor eltűnik. De mintha ő a fejembe látott volna ezt suttogta a fülembe – Nem megyek most már sehova. Vigyázok rád-súgta, mire engedtem az ölelésemből és átadtam apának és anyának őt.

Mintha anya is teljesen megváltozott volna. Miután Domi elment teljesen belefeledkezett a munkába és csak annak élt. Hiába mentünk hármasba nyaralni, ő még Costa Ricán vagy az Alpokban is megtudta találni  a módját, hogy fel tudja venni a kapcsolatot a divatcéggel. Szerintem saját kudarcának élte meg azt, hogy a fia eltűnt egy szó nélkül és ezért temetkezett a munkába. Úgy érezte ha arra koncentrál, akkor a magánéletben nem lesz ideje hibát elkövetni. De most, hogy visszajött, amint meglátta a dolgozószobája ajtajában,  lerakta a telefont és átölelte Domi-t. Majd vagy egy órán keresztül beszélgettek kettesben, mire kijöttek a szobából. Én addig Rose-sal főztem a vacsorát, míg apa belemélyedt egy üzleti könyvbe. Ahogy a konyhából kinéztem az ablakon, az ő arcán is láttam, hogy nem nagyon tud koncentrálni a könyvre...legalábbis nemhiszem, hogy a számok és statisztikák miatt bújkált ott az arcán a mosoly.

-És honnan tudtad, hogy itt vagyunk?-kérdeztem már a közös vacsora közben. Ilyen  vacsorára is már rég került sor, már a napjára sem emlékszem.

-Hát ez is egy bonyolult történet – vakarta meg a fejét mosolyogva.  Először hazamentem Párizsba...

-Na várj, haza a családi házba vagy hozzánk a lakásba?-kérdeztem két falat között.

- A lakásba, ahol először Ingrid jól rám vágta az ajtót, amit megjegyzem meg is érdemeltem, hiszen pár éve csak úgy ott hagytam. Gondoltam te nem vagy itthon ezért benéztem az edzőközpontba. Na ott tudtam meg, hogy te már Madridba játszol...mellesleg gratula hugi. Mivel először veled akartam beszélni, ezért elutaztam Madridba...na ott meg egy portugál, vagy nemtudom milyen gyerek meg egy bongyorhajú brazil azt mondta, hogy hazajöttél. Na  a fejemben így keletkezett egy kis káosz. Utána vissza Párizs és anyuékhoz mentem. Ott Luis azt mondta, rólad nem tud semmit, de apáék itt vannak. Ezért jöttem ide és lám téged is itt talállak-mosolygott – Amúgy nem is kicsit bolond az a brazil gyerek, már nem is tudom mi a neve...-nevetett

- Biztos Marcelo volt, de Crisről te honnan?

-Éppen utánad kérdezősködtem az új edződnél, amikor meghallhatta, mert utána leszólított és elmagyarázta, hogy nem talállak meg most Madridban és hát beszélgettünk rólad.

-És mit mondott?-kérdeztem félve. Még csak most jött haza a bátyám és nem akartam rögtön egy dráma közepébe rángatni.

-Mindent.-motyogta teli szájjal. Valahol érzékelhette, hogy nem ezt akarom hallani.

 - Mi mindent Dominique?-kérdeztem félve.

-Mindent....A-tól Z-ig, Iker-től Cat-en át Saraig.-mondta, miközben ugyanolyan zavartalanul evett tovább. Tudtam, hogy ennyivel nem fogom megúszni ezt a beszélgetést.

- Esküszöm, hogy amint Madridba érek én kinyúvasztom Cristianot- mondtam dühösen, mire szüleink csak értetlenül néztek minket.

-Ne! Ő csak félt téged és kétségbe van esve, de erről majd később beszélünk – nézett rám jelentőségteljesen.

-Dominique úrfi, ha magának megfelel, akkor előkészítem a régi szobáját – jött ki Rosa pár perrc múlva – Megfelel?

-Köszönöm Rosa néni, de azt hiszem Anna szobájában fogok úgyis kidőlni. Sok megbeszélni valónk van.-mosolyog a házvezetőnőre, majd felém fordul – Megyünk?- kérdezi, mire felállunk mindketten az asztaltól és elbúcsúzunk  a szüleinktől.

Ők csak mosolyogva megrázzák a fejüket, kifejezve, hogy korunk ellenére még egyáltalán nem nőttünk fel. Régebben is mindig így volt, ha valami fontos témánk volt. Ugyanis mi mindig megbeszéltük mindent. Tudott az első pasimról, Alexről és minden érzésemről, ami fordítva is ugyanígy volt. Azon kevés emberek közé tartozott, aki ismer minden gondolatomat és én is ismerem az övéit. Most például amikor belépünk a szobába, megakad a szeme egy közös képen Ingriddel. Tudom jól, hogy ha tehetné újracsinálná a dolgot, mert neki is nagyon tetszett a barátnőm régebben és hát meg kell adni, ez kölcsönös volt köztük.

-Ha még mindig ugyanazok az érzéseid, akkor meg fog bocsátani. Neki okoztad a legnagyobb csalódást. Mondd miért csókoltad meg, ha tudtad, hogy másnap már messze leszel?-kérdeztem, miközben a képet figyelte.

-Nemtudom-jött a tömör válasz – Minden olyan hirtelen jött.-vonta össze a szemöldökét.

 - És azt gondoltad, ha nem beszélsz róla akkor nem tudjuk meg, hogy megbuktál a záróvizsgán?-kérdeztem, ugyanis én kiderítettem, hogy miért mehetett el.

-Nem mertem hazamenni. De Amerikában sikerült.

-Mondok neked 2 érvet is, amiért nem kellett volna elköltöznöd. Egy: nem is anyuéknál laktál, hanem nálam. Kettő: itthon is megcsináltad volna. Én tudod hányszor azt mondtam  a pályán, hogy abbahagyom?

-Jóóó, most már én is tudom, hogy hülye ötlet volt. De ne aggódj, visszaszerzem Ingridet. De most térjünk át rád drága hugocskám. Most mit tervezel? Életed végéig itt fogsz bújkálni és egy életjelet se adsz magadról? Mert akkor te se leszel jobb, mint én.

-Hogy egy örök klasszikust idézzek ,,Nem tudom” – idéztem a szavait – Dom, ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

-Pedig muszáj lesz választanod. Ebben te és Iker is tönkre fogtok menni, nem jó ez a semmilyen állapot. Vagy legyetek együtt, vagy ne...de ne ilyen köztes megoldásokat válasszatok- állapította meg

- Tudsz róla valamit?-kérdeztem

 - Cristiano azt mondta, hogy ő sincs jól. Sőt, egyik barátod sincs jól. Anna, nem tudják, hogy mi van veled. Én azt mondom, holnap felülünk az első gépre és visszamegyünk Madridba....rendezni kell a dolgokat.

- És mi ez a többesszám? Neked nem éppen a barátnőmet kéne visszahódítanod?

 - Ráér. Első a hugom. És amúgyis, most én is ott fogok dolgozni. A cégemnek ott is vannak kihelyezett irodái, szóval ott is tudok dolgozni. Ugye befogadod tékozló bátyádat?

- Nem.-válaszoltam fa arccal, mire meglepődött – Te olyan hülye vagy Dom! – nevettem el magam, miközben fejéhez vágtam egy párnát.

Így elkezdődött egy párnacsata, majd kicsit vidámabb témákról beszélgettünk. Megvitattunk mindent, ami velünk történt az évek során. Ahogy szoktuk, most is csak az álom tudott véget vetni a beszélgetésünknek. De most végre úgy hajthatom álomra a fejemet, hogy ő visszatért és itt van velem. Most már tudom, hogy akárhogyan is döntök, ő itt lesz nekem és mindentől megvéd majd...

3. rész

Hali! :)

Igaz pár óra késéssel( amit nagyon sajnálunk), de itt is lennénk a  harmadik részzel. Először is nagyon szépen köszönjük a komikat, reméljük most is kapunk párat. Sőt, hogy fokozzuk az egészet, ha most eléri a rész az 5 komit, akkor még a hétvégén olvashattok új részt :D Ez rajtatok áll.
 Addig is jó olvasást!


Puszi
R&A

A Kimis közjáték után már alig vártam, hogy hazamehessek, ami pár óra múlva szerencsére be is következett. Amint hazaértem elég nagy kupi várt a lakásban, mindenhol ruhák, kiegészítők és egyéb fotós kellékek voltak szétszórva. Komolyan mondom sose fogom megérteni Eddie-t. Fél napra hagyja magára az ember és felforgatja a környezetét.

-Megkérdezhetném drága Edward, hogy mi is itt ez a világvége, tornádópusztítás?-kérdeztem, amikor megtaláltam az említettet a nappaliban. Éppen Inának magyarázta hogy milyen ruhát vegyen fel és milyen stílusú képeket akar, miközben Chris a konyhapultnál duzzogott egy bögre kávé társaságában.

-Még él a reggeli ajánlatod, hogy kilógatod az ablakon?-kérdeztem sóhajtva, miközben leültem  mellé egy adag kávét töltve magamnak.

-Mi a szösz?-hökkent meg – Reggel még te voltál az egyik buzdító Kedvesem – morgott, majd újra belekortyolt a forró italba.

-Reggel még nem volt rossz napom.Chriiis, el akarok tűnni a világ felszínéről-temettem a vállába az arcomat.

Rajtam valahogy most jött ki ez az egész nap és valamilyen oknál fogva ez most nyűgösségben tört ki.

- Ennyire harap ez a Raikkönen?-kérdezte nevetve. Na ennyit erről, hogy majd ő nem piszkál.

-Köszönöm Christian, te mindig megnyugtatod az embert – szálltam le a bárszékről unottan, majd a kávém társaságában bevonultam a szobámba.

 Ma már tényleg nem akarok látni senkit se, ezért inkább úgy döntöttem, hogy elkezdek kipakolni az új szobámban. Kapcsoltam egy kis zenét és próbáltam csak a pakolásra koncentrálni. De valamiért ahogy ma semmi, úgy ez se nagyon sikerült. A régi kacatok közül kezembe akadt egy gyerekrajz, ami most minden emléket a felszínre hozott...

A kirándulás nem is alakulhatott volna jobban. Nem is tudom hogyan, de az utolsó pár napot már csak Kimivel töltöttem, aki megmutatott mindent a környéken. Sokat hülyéskedtünk, nevettünk és csókolóztunk. Nem tudom mi ez, de sokkal több mint egy szimpla barátság. Akárhányszor megcsókol úgy érzem menten elájulok...soha nem éreztem még így.

 - Mi jót csinálsz nélkülem?-ölelt át hátulról és csókolt a nyakamba az utolsó napon Kimi.

- Hát pakolok – nevettem el magam, mert hirtelen az ágyra rántott és felém kerekedett – De ha rajtam fekszel, úgy ez nehezen kivitelezhető.

-Akkor ne pakolj – vonta meg a vállát, majd egy szédítő csókban részesített.

- De muszáj Kimi. Pár óra és indul a repülőgép. A többiek már rég bepakoltak, de mivel mi megint csak nem voltunk itt, nem volt rá időm. Tudod, hogy én nem itt élek..-lett szomorúbb a hangom, ugyanis eddig még nem nagyon vitattuk meg, hogy mi lesz ezután és ez a helyzet azért elkeserít.

Valószínűleg csak ennyi voltam neki, nem több egy kalandnál. Gratulálhatok magamnak. Megint sikerült egy olyan srácot kifognom, aki semmit se akar tőlem.

 - Naaa...Eli, ne legyél már ilyen szomorú. Gondolom, hogy mi jár a fejedben. Az, hogy egy szemét dög vagyok, aki csak kihasznált, de éppen azért jöttem, hogy...- na itt vágódott ki az ajtó és rontott be rajta Rami, Kimi bátyja.

-Huppsz, nem láttam semmit-takarta el a szemeit a srác – Eli csakazért jöttem, mert a többiek kérdik hogy hogyan is állsz a pakolással. Tőled öcsi meg megkérdezném, hogy fel raktad-e már  a nagy kérdést, mert akkor elküldöm a többieket.

-Ha nem lennél itt, már túl lettem volna rajta – szólt kicsit idegesen Kims, miközben megforgatta a szemeit.

-Jól van, azért nem kell megenni - duzzogott a nagyobbik Raikkönen.-És máskor ha együtt hemperegtek, lesztek szívesek kulcsra zárni az ajtót, mert nem vagyok kíváncsi a nemi életetekre, köszönöm-ment ki morogva, mire mi hangos nevetésben törtünk ki.

-Ez mi volt?-kérdeztem- És milyen kérdésről beszélt itt össze- vissza?

-Hát, szeretném, ha te is hazajönnél velem-vakarta meg a fejét, miközben legördült rólam.

-Mi? Mármint haza a szüleidhez?-kérdeztem mire csak bólintott – Szerinted nem korai azért ez még?

- Nem mindegy, hogy most vagy fél év múlva mutatlak be?Ha rajtam múlik nem változik a helyzet – adott egy csókot, hogy nyomatékosítsa a szavait.

Azért azt be kell valljam erre nem számítottam. Csak remélni tudtam, hogy ennek az egész kapcsolatnak nem lesz ma vége, de hogy a szüleinek akarjon bemutatni...ez lehet, hogy egy kicsit gyors még.

-Na mi lesz Vöröske?- szólított a saját becenevén.

És én erre az ajánlatra mondtam neki igent, ami mint később bebizonyosodott, nem volt egy jó döntés. Ezen a ponton kellett volna, hogy vége legyen a kapcsolatunknak.

De nem így történt. Én naív liba beleegyeztem ebbe az egészbe és elutaztam vele, Ramival és a feleségével Kristiivel Espooba. A baj nem is itt kezdődött, és még csak nem is a szülőkkel volt a gond. Matti és Paula is nagyon aranyosak és kedvesek voltak velem, úgy láttam kedvelnek. De már az első nap is ott lógott valami a levegőben, ugyanis miután megérkeztünk Kimit az anyukája félrehívta beszélgetni és jó pár órán keresztül ki se jöttek a konyhából. A beszélgetés után viszont Kims eléggé ideges volt. Rá kérdeztem, hogy mi a baj, de csak egy ,,semmi”-t kaptam válaszul, majd folytatódtak Espoo-ban a napok.

Már vagy három napja a finn városkában lehettünk, amikor átlátogattunk Ramiékhoz, ahol megismerhettem két fiúkat, Justuu-t és Tiitus-t. Nagyon aranyos gyerekek voltak, akiknek éppen azon a napon ünnepeltük a szülinapjaikat. Szinte egész délután a gyerekekkel játszottunk, akik láthatóan imádták Kimit, a keresztapjukat.

-Hova mész? – kérdeztem, mikor hirtelen felállt a szőnyegről, ahol éppen nekünk rajzoltak a törpék.

-Szomjas vagyok. Kérsz valamit?-adott egy puszit, majd miután nemlegesen megráztam a fejem eltűnt a konyhában, mi pedig folytattuk a rajzolást hármasban.

-Ide meg jajzojj töjpét-mutogatott Justuu, mire kézségesen lerajzoltam neki a kívánt figurát – Kösi.-kaptam ajándékul egy puszit a csöppségtől

-Kejianyu!!!-visított fel örömében a Tituus és tapsikolva az ajtó felé totyogott.

Épp ekkor fordultam meg és észrevettem, hogy egy nő áll az ajtóban és megvetően pillant felém.

-Hát te ki vagy? – kérdezte mogorván, mire szinte köpni-nyelni nem tudtam. Ki ő egyáltalán?

 - Én Elizabeth Hale vagyok, Kimi... öhmm ismerőse – mondtam ezt, mivel nem tudtam ki ő és azért idegeneknek mégse teregetem ki a magánéletemet -  És én megkérdezhetném, hogy te ki vagy?

 - Te aztán szuper ismerőse lehetsz Kiminek, ha még azt se árulta el neked, hogy én a felesége vagyok-vetett rám egy fölényes mosolyt, miközben én a szavak hallatára megmozdulni se tudtam, nem hogy megszólalni.

-Jenni, te mit keresel itt?-dörrent Matti hangja.

-Hát már az is baj, ha meglátogatom a férjemet és a keresztfiaimat?-szólt hangosabban.

-Mi ez a kia...-jött ki Kimi a konyhából, de amint meglátott engem és ezt a Jenit vagy kit, rögtön belé fagyott a szó.-Jenni?!

-Neked is üdv drága férjecském!-ment oda mosolyogva a csaj és megcsókolta Őt...

Én eddig bírtam nézni a jelenetet, felkaptam a kabátomat, táskámat  és a nekem készített rajzot, majd kifutottam a házból. Nem tudtam hogy merre megyek, az arcomat már rég eláztatták a könnyek. Nem figyeltem semmire, csak menekülni akartam. Éppen az úton szaladtam át, amikor dudaszót hallottam, majd hirtelen azt vettem észre, hogy a földön fekszem és valami oknál fogva egyre inkább leragadnak a szemeim....

2. rész

Sziasztok! :) 

Mivel kaptunk komit, újra itt vagyunk a Never be yours következő fejezetével. Nagyon szépen köszönjük  a komiket, reméljük ezt a részt is véleményezitek....akkor ahogy most is, jön a rész :) :)


Pusziiii
R&A

Miután leszálltunk a gépről rögtön fogtunk egy taxit és egyenesen Enstone-ba mentünk, ahol először megnéztük a lakásunkat. Szerencsére pár héttel ezelőtt Chris és Ina már jártak itt, ezért egy kicsit már ismerik a járást és tudtak szerezni egy árban is elég kedvező lakást négyünknek.

- Csinálni kell valamit ezekkel a falakkal, mindegyik fehér- forogtam körbe a nappaliban ami egybe volt építve a konyhával és az étkezővel.

-Hercegnő, majd én feldobom-karolta át a vállam Eddie és láttam a szemén, hogy ő már tudja mit is fog csinálni – Srácok, ma este ne csináljatok programot, ma fényképezkedünk.

- Na min töröd a fejed te fotóművész?-forgatta meg a szemét Chris...hát igen. Ő nincs annyira oda a fotózásokért.

-Semmi extra. Csinálunk egy pár közös képet és feldobjuk vele a házat-vonta meg a vállát.

Na persze, ismerem én őt. Ez csak elterelés Chrisnek. Biztos vagyok benne, hogy valami nagyobb dologra készül.

-Na jó....talán abba még benne vagyok. De Parker, ha cécó lesz, megismétlem mégegyszer, ha nekem itt valami ostobaságot csinálsz velem, akkor én esküszöm, hogy kilógatlak az ablakon-nevette el a végét, majd felvette a kabátját és kérdőn nézett ránk – Csajok, nektek külön kérvényt kell benyújtani? Vár a gyááár.-lebegtette meg előttünk a kezeit, mire Inával kicsit észbe kaptunk és elindultunk az újdonsült munkahelyünk felé.

Minden olyan tökéletesen kezdődött. Amint beértünk a recepciós lány kedvesen üdvözölt minket és oda vezetett mindhármunkat a saját feletteseihez. Engem például személyesen Eric Boullier-hez vezetett, vagyis a csapatfőnökhöz. Ő is teljesen rendes főnöknek tűnt és elmagyarázott mindent. Most például körbevezet a gyárban.

-Főnök, Slade keres. Valamit meg szeretnének veled beszélni-jött oda az egyik mérnök kettősünkhöz az irodáknál.

-Persze, megyünk-bólintott a francia, majd hozzám fordult – Elizabeth, vagyis bocsánat, Liz-javította ki magát, miután csúnyán néztem rá – Most bemutatlak két igen fontos embernek. A munkád során együtt fogtok működni. Mark Slade az egyik versenymérnökünk, Kimi ... őt azthiszem nem kell bemutatni. Velük is meg kell osztanod majd a szimulátorban vagy esetleg a teszteken tapasztaltakat, a csapatnál fontosnak tartsuk a jó együttműködést, szóval remélem nem lesz gond- magyarázott a csapatfőnök mialatt átsétáltunk egy másik irodához.

Szegény Boullier, nem is sejtette mennyire fején találta a szöget, amikor azt mondta, hogy Kimit nem kell bemutatni. Bárcsak  így lenne!

-Sziasztok! Mark, azt mondta Peter, hogy kerestél. Nos, itt vagyok. De előbb engedjétek meg, hogy bemutassak nektek valakit- hadarta el a cspatfőnök, amint benyitottunk az irodába.

 Mark kedvesen mosolygott rám, de Kimi még csak meg se fordult. Csak akkor, amikor Eric azt mondta, hogy szeretne bemutatni. Amikor viszont meglátott, teljes meglepődöttséget véltem felfedezni az arcán...hirtelen még szóhoz se jutott.

És hogy az én érzéseim milyenek voltak? Egészen eddig biztos voltam abban, hogy teljesen túl vagyok rajta. De amikor újra szembenéztem a jeges szempárral, valahogy minden olyan bonyolult lett....

Amíg bent voltunk a mérnök irodájában nem nagyon szóltunk egymáshoz Kimivel. Úgymond beállt köztünk a kínos csend. Én személyesen már alig vártam, hogy kiszabadulhassak a társaságából, ugyanis állandóan engem bámult. Majd körülbelül fél óra múlva ért véget Eric és a versenymérnök megbeszélése.

-Liz, lehet hogy egy kicsit indiszkrét a kérdésem, de ti ismeritek egymást Kimivel?-kérdezte már a büfénél Eric, éppen ebédelni készültünk.

-Nem fogok hazudni főnök. Igen, ismerem őt. De nyugodj meg, ez nem lesz hatással a munkánkra....legalábbis az enyémre nem.

-Látod, ezért vettelek fel. Látni rajtad hogy profi vagy és nem kevered a magánéletet a munkával. Bízok bennetek, mert Kimit is ilyennek ismertem meg. Szóval csak hogy tudd, a kapcsolatotokat nem ellenzem, mert tudom hogy nem lesz gond.-na ennél a mondatnál nyeltem félre az ásványvizemet és majdnem megfulladtam.

Milyen kapcsolatról beszél???

-Mi...mi nem....nem vagyunk együtt. Öt éve nem láttam őt.

- Szerintem pontosítsunk úgy, hogy még nem vagytok együtt. Figyelj, főnök vagyok, de nem hülye. Láttam hogyan nézett rád.

-Nekem aztán mindegy hogyan néz rám-kezdtem egy kicsit dühös lenni, ezért jobbnak éreztem ha felállok az asztaltól - Hozok kávét, neked is hozhatok főnök?-kérdeztem

- Igen, köszönöm. Két cukorral kérem-válaszolt, mire rögtön odamentem a pulthoz.

Szerencsére éppen Ina volt a pultban, ezért meg tudom kérdezni, hogyan is telik az első napja.

De abban biztos vagyok, hogy jobban, mint nekem. Amíg elkészíti a kávékat, tudunk is beszélni.

-Én megvagyok,de te mesélj! Találkoztál  a szöke hercegeddel?-kérdezte barátnőm.

-Ina, már te is kezded? Milyen szőke hercegemmel? Ugye nem Kimire gondolsz?-fintorogtam

- Nem tudom mi bajod van vele. Én ma már láttam, kiszolgáltam, szerintem tök normális. Jó, nem az a szószátyár típus, de nem is annyira bunkó, mint ahogyan az újságok beállítják.

-Perszee, azon kívül, hogy egy hazug dög és mindenkit kihasznál és beképzelt, azon kívül tényleg nincs semmi baj vele....de tényleg.-kezdtem bedühödni - De ha neked annyira bejön, akkor jöjjetek össze, majd csak pofára esel azzal, hogy megtudod, hogy van egy felesége.

-Azt ugye tudod, barátnőm, hogy most árultad el magad, hogy ő az a pasi, aki miatt Amerikába menekültél?-jelent meg egy mindent tudó vigyor az arcán, ami engem mégjobban felidegesített.

-Eddig is tudtad nem?Akkor meg miért vigyorogsz? Inkább add ide azokat a kávékat-tettem rá egy tálcára  a kávékat és magamban puffogva indultam vissza az asztalunkhoz.

Azthittem, hogy barátnőm majd kicsit lenyugtat, de nagyon tévedtem. Idegesebb lettem, mint voltam. És ez még csak a kezdet volt, később rájöttem.

Amint az asztalunkhoz értem, a főnök bejelenti, hogy sürgős dolga van és el kell mennie. Ez még így rendbe is lett volna, ha  a helyén éppenséggel nem Kimi ült volna.

- Te tényleg mindenhol ott vagy?-kiáltottam fel dühömben, mire mindenki ránk nézett. De szerencsémre pár másodperc múlva már mindenki az ebédjére koncentrált és nem ránk figyelt.

-Mintha ezt már hallottam volna tőled?-került fel az arcára az az ostoba vigyora, majd pár másodperc múlva hirtelen komoly lett - Ugye tudod, hogy beszélnünk kell?

-Mégis miről? Jelenleg még nem láttam az autót, szimulátorban se ültem. Nincs miről beszélnünk. - vettem elő a pókerarcomat és leültem.

- De tudod, hogy van. El szeretném neked magyarázni azt, ami 5 évvel ezelőtt történt.-próbálta megfogni  a kezem, de én elhúztam előle.

-Nekem nem kell magyarázkodni Kimi. Elég egyértelmű volt a dolog és ha kérhetném mostantól viselkedjünk úgy mint két kollega és ne személyeskedj, mert én már rég túlléptem az egészen- fejeztem be mondandómat, majd felálltam és elsétáltam...