6. rész 2/2

Hello!

Már napját se tudjuk, mikor közöltünk utoljára bejegyzést a blogon, amit rettentően szégyenlünk. Csak hát nekem személy szerint elkezdődött az egyetem az ország egy másik pontján, ezért most erősen szokom az egyetemi és a koli életet :) :) :) De végre eljutottam oda is, hogy felnézzek a blogra...remélem azért még páran olvasni fogjátok. Megpróbálunk most már nem ekkora közöket hagyni két rész között. Ha még olvassátok kérünk jelezzetek, ha nem nagy kérés...csak szeretnénk tudni, hogy érdemes-e újból írni. Előre is köszike!

Pusziii
R&A


U. i.: Ezt az idézetet a minap olvastam és szerintem eléggé beleillik a történetbe. Mit gondoltok róla?

   ,, Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle."

 

(Eli)

Egész este a Kimivel való beszélgetésemről gondolkodtam. Valahogy most láttam a szemében, hogy őszinte és mindent elmondott. De azzal a kérdésével, hogy van-e még esélye nálam...hát mit mondjak, eléggé meglepett. Magam se tudom, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban és egyáltalán úgy Kimivel kapcsolatban. Az tény, hogy nem közömbös számomra, de abban nem vagyok biztos, hogy valaha még meg tudnék benne bízni.

Másnap reggel  viszont sík idegen keltem fel. Hiszen ma van a kivizsgálásom a csapatorvossal. Tegnap már beszéltem vele, de valahogy semmi jóval nem kecsegtetett. Legalább 5 fajta terheléses kivizsgálást fog rajtam végezni és akkor még ne is beszéljünk a többiről. Borzasztóan félek az egésztől, hiszen most hogy már a forma 1 kapujában vagyok, lehet hogy ez az álmom örökre odaveszik.

Már éppen a hotelszobám ajtaját csuktam be, amikor megcsörrent a telefonom és egy idegen számot írt ki a készülék.

-Elizabeth Hale-mutatkoztam be egész névvel, hiszen kitudja, hogy ki van a vonal másik végén.

-Itt meg Kimi Raikkönen....komolyan nincs meg neked a telefonszámom?-szólt bele nevetve.

-Itt az a kérdés Kimi, hogy neked honnan van meg az én számom?-szóltam bele kissé idegesen, már csak ő hiányzik nekem – Na de mindegy, miért hívsz? Dolgom van!-mondtam, miközben már a liftbe szálltam.

-Igen, tudom. Ma tesztelsz. Csak azért hívtalak, mert úgyis megyek ki a pályára, kiviszlek.-hadarta az egészet.

-Te lüke...ma te tesztelsz,de csak délután. Én ma is csak megfigyellek! De ma csak később érek  a pályára, ahogy mondtam...-szálltam ki a liftből, de elakadt a szavam, mivel valakibe épp beleütköztem.

És lám csodák csodájára Kimivel találtam szemben magam.

-Dolgod van.-fejezte be a mondatomat mosolyogva, amit most valahogy nem tudtam visszonozni.-Mi a baj? Nagy baj hogy felhívtalak?-lett zavart.

-Most kivételesen te vagy a legkissebb gondom. De remélem délután már újra visszakerülsz az élre. Majd pályán találkozunk.-próbáltam egy erőltetett mosollyal elhúzni mellette, de megragadta a karom.

-Azthiszed ennyivel lerázol? Mi a gond?-fürkészte az arcom.

Úgyis tudom, hogy addig fog az idegeimen táncolni amig el nem mondom neki az egészet.

-Tudod mi  a gond? Jelenésem van a csapatorvosnál, aki istentudja mennyi vizsgálatot fog rajtam végezni..és konkrétan nem is biztos, hogy beleülhetek abba a nyamvadt autódba holnap vagy egyáltalán valaha.-magyaráztam el neki, miközben a feszültségem már könnyekben jelent meg.

Egyáltalán nem akartam sírni, főleg előtte nem, de valahogy nem tudtam megálljt parancsolni a könnycsatornámnak.

-Héé...azért nem kell sírni-szólt gyengéden, miközben át akart karolni, amit nem hagytam.

-Nem sírok..csak..csak ideges vagyok-töröltem le  könnycseppjeimet.

 Azt se tudom, hogy mi ütött belém. Hiszen megfogadtam, hogy soha többet nem sírok előtte

-De most már tényleg mennem kell. Szia!-hadartam és választ se várva elindultam az autóm felé...

(Kimi)

Még sose láttam Elit ilyennek, mint most....ennyire kétségbeesettnek. És persze ez is miattam van. Ha pár évvel ezelőtt őszintébb vagyok, akkor őt nem ütik el. Ez vagyok én, egy szerencsétlen csődtömeg. Még csak normálisan bocsánatot kérni se tudok tőle...mert az a fene nagy egom mindig megakadályoz tőle. Igaza van Marknak, valamit tennem kell. Most jöttem rá, hogy nekem igenis kell ez a lány, mégpedig boldogan, mosolygósan.

Még csak annyit se várt, hogy megkérdezhessem elvigyem-e a dokihoz, de most már mindegy, én is késésben vagyok, ezért sietősre veszem a figurát.

A nap nagy része hamar el is telik, délelőtt sajtótájékoztatás, délután viszont már autóba is ülök. De ami a legfurcsább, hogy Eli még mindig sehol, kezdek aggódni.

-   

-  - El-t nem láttad még?-kérdeztem edzőmet az autóban ülve. Éppen valamit állítanak a szerelők az autón, ami nagyon nem ugy akar működni, ahogyan kéne

-  -  Nem, de várj!-mondta miközben odahajolt az egyik szerelőmhöz – Chris...nem tudod véletlenül merre van Elizabeth?- ennek a srácnak egyáltalán honnan kéne tudni, hogy merre van?

-  -  Minden rendben a biztonsági övekkel, nem szoros?-kérdezi meg a srác tőlem, miután összecsatolta őket. Én bólintok, mire újra Markhoz fordul – Kb. 2 órája láttam elsuhanni a home mellett, de nem volt valami jó passzban a szivem, hullasápadt volt. Halvány rózsaszín gőzöm sincs arról, hogy mi lehet vele...reggel is ideges volt.

Na jó, itt álljunk meg! Mi az, hogy szivem??? Meg mi az, hogy reggel látta??? Ki ez a tag egyáltalán?

-Még mielőtt itt eldurran az agyad...ő  a lakótársa-súgta oda Mark pár perc múlva – de Kimi, nem rosszból, miattad van ez  az egész? Ennyire összevesztetek?

- Bárcsak veszekedtünk volna-morogtam magamnak...

(Eli)

Borzalmas egy délelőttön vagyok túl. Annyira megterhelő volt ez az egész lelkileg és testileg is, hogy csak bámulok ki a fejemből. Most már önmagam is kezdek kételkedni abban, hogy bírni fogok autóba szállni. Bár az orvos még csak holnap fog biztosat mondani, de egy cseppet sem vagyok nyugodt.

Viszont annyira leterhelt ez a mai nap, hogy még járni sincs erőm, nemhogy kimenni a pályára és hallgatni Kimit. Ma nincs erőm a veszekedéseinkhez.

Ezért inkább csak befutottam Eric-hez és megbeszéltem vele a dolgot. Szerencsére nem volt semmi ellenvetése, ezért visszaindulhattam a szállodába. Amint a szobába értem ruhástól bedőltem az ágyba és a plafont bámultam. Miért pont velem történik ez?

Sokáig nem tudtam ezen gondolkozni, mivel pár perc múlva már álomföldön jártam. Következő dolog amire feleszmélek az, hogy valaki leveszi rólam a kabátomat és a cipőmet, majd felemel és takaró alá tesz. Kómásan, de kinyitom a szemem és Kimivel találom szemben magam. Nem nagyon vagyok magamnál, ezért kicsúszik az első gondolat a számon.

-  - Kimi, maradj velem – mondom álmosan, de a választ már nem hallom, hiszen ismét visszaalszok...