5.

Helloo:)
Köszönjük a sok komit, nagyon sokat jelent nekünk, hogy írtok. De nem is fecsérlem tovább a szót...inkább itt az új rész. Reméljük tetszeni fog:D:D:D
Pusziink
R&A


Először nem tudtam, hogy mit válaszoljak.
,,Egyáltalán hihetek neki még?"-tettem fel magamban a kérdést. Aztán viszont rájöttem, hogy most nem dönthetek érzelmi alapon. Muszáj kibékülnöm vele, hiszen ezentúl szinte minden nap találkozni fogunk. És ha most feladnám az egészet és bunkóznák vele, akkor nem biztos hogy bemutatná nekem a feleségét.
- Rendben van, megbocsájtok. De egyet jegyezz meg Kimi! Nem vagy felsőbbrangú másoknál. Te is ugyanolyan ember vagy mint én vagy akármelyik ember itt körülöttünk. Nem beszélhetsz ilyen hangnemben másokkal. És most nem kioktatni akarlak, csak szeretném, mint sajtósod, hogy ne szállj el magaddal.-mondtam nyugodtan.
- Tudom, hogy bunkó voltam és igazad van. Köszönöm, hogy tegnap helyreráztál kicsit, megérdemeltem. És nagyon köszönöm azt, hogy megbocsájtottál nekem.-mondta és a végén meg átölelt, ami kicsit hülyén jött ki, hiszen elvileg nem ismerjük egymást, most meg úgy ölel itt mintha ezer éve jó barátok lennénk.
Szerencsére Ő is időben rájött, hogy milyen kínos amit most csinál. Az ég szerelmére, mégis csak Ő a Jégember!
-Ó, bocsi. Nem akartam,de hát megörültem, hogy megbocsájtottál és hát...-csak hebegett-habogott, miközben azért a feje is vörös lett.
Azért én se panaszkodhatok, éreztem, hogy az én fejem is valószinűleg teljesen piros lehet.
Nekem ez teljesen olyan helyzet volt, mint amikor először megcsókolt. Jó, persze az teljesen más volt...de tisztán emlékszem, hogy ugyanilyen zavarban voltam akkor is.
-Nincs semmi baj, megesik az ilyen.-mondtam egy apró mosollyal-És te hogy-hogy itt az üzletben mászkálsz? Már bocsi, de nem nézném ki belőled, hogy főzöl és mint egy rendes háziasszony, jönnél vásárolgatni.-próbáltam terelni az előző kínos helyzetet.
 Az utolsó mondatomra csak felnevetett.
-Hát azt eltaláltad, hogy nem vagyok egy konyhatündér.-mondta egy féloldalas mosollyal az arcán.
Istenem, hogy én mennyire imádtam ezt a mosolyát. Mondhatni, hogy ezzel szokott levenni a lábamról . Nem sok választott el attól, hogy válaszoljak neki, hogy tudom...de szerencsére észbekaptam és nem járt el a szám.
-Csak tudod, most kénytelen vagyok magamnak főzni, ugyanis a feleségem nincs otthon-mondta, de amikor a feleség szó-t kiejtette, egy fura grimaszt véltem felfedezni az arcán.-Nem mintha olyan sűrűn főzne nekem-ezt a mondtatot szinte csak suttogta.
Gondolom magának szánta ezt a mondatot, de én is hallottam. Nem tudtam, hogy mit reagáljak az előbb mondottakra.
- Főzzél paradicsomos tésztát, szerintem az nem olyan nehéz és azt még te is megtudod csinálni. Bocs, nem mintha tudnám, hogy nem tudsz főzni, de gondolom nincs sok időd arra, hogy még főzni is megtanulj.-oké, inkább ne szólaltam volna meg.
Az első mondatomat már nem először sütöttem el. Akkoriban, amikor futamokra járt és egy lakókocsiban laktak a pilóták ő gyakran felhívott, hogy éhes és nem tud főzni. Na akkor szoktam ezt mondani neki. De hogy most ez miért jött ki a számon, arról fogalmam sincs.
- Oké, paradicsomos tészta...azt tényleg meg tudom főzni.-mosolygott rám- Tudod, nem először hallottam már ezt. A sze...-na itt elharapta a szót majd kijavította.- szóval a szomszéd lány is mindig ezt mondta nekem, amikor fiatalabb voltam. Ő szakácsnak tanult és nagyon jól tudott főzni. Fejébe is vette, hogy megtanít engem is , de a paradicsomos tésztánál tovább nem jutottunk, nem volt türelmem a többihez-mesélte el a sztorit, amit én is ugyanolyan jól ismertem, mint ő.
 Muszáj volt nevetnem, ahogy visszaemlékeztem a hisztijére, hogy ő inkább éhen hal, mint hogy főzzön mégegyszer. Még szerencse, hogy Kimi azt hitte, hogy azon nevetek, amit mondott.
De azért egy valami nagyon mellbevágott a beszéde után. Azt mondta, hogy a szomszéd lány. Szóval én csak ennyi voltam az életében...a szomszéd lány. Most már ezt is tudom. Az emlékeiben én csak a szomszéd lány vagyok, aki szakácsnak tanult és jól tudott főzni.
Ezt a tényt még valahogy fel kell magamban dolgoznom, így jobbnak láttam, ha megyek.
- Bocsi, nekem most mennem kell, vacsorára jönnek hozzám és a vacsora még itt van a kosárban.-hazudtam neki.
- Ó akkor, nem tartóztatlak fel. Ja el is felejtettem mondani. Kész van az irodád és ha jól tudom, akkor holnaptól hivatalosan is a sajtósom vagy. És kész van az irodád is. Holnap akkor már jössz?-kérdezte.
Na ez meglepett. Azt tudtam, hogy holnaptól vele dolgozok, na de hogy nála lesz egy irodám ezt már nem gondoltam volna. Na de így talán előbb találkozok Jennivel, mint gondoltam volna.
- Hát azt nem tudtam, hogy nálad lesz egy irodám. De ha így van akkor találkozunk!
- Elmenjek érted? Merre laksz?-kérdezte.
Úristen, még csak az kéne, hogy nekem beállítson és véletlenül Matti nyitna neki ajtót. Az egyenlő lenne a katasztrófával, ugyanis kiköpött apja a fiam. Nem tudnám tagadni és Matti is tudja, hogy Kimi az apukája és kiakadna, ha meglátná...
-Köszi, nem kell. Nem lakok messze Baar-tól, eltalálok hozzád. Már voltam egyszer Seb-nél és mondta, hogy te vagy a szomszédja. Ja és szeretek vezetni.-soroltam fel az érveimet és csak remélni tudtam, hogy elfogadja őket.
-Oké, te tudod Rose. Akkor holnap találkozunk. Szia!
-Szia!-köszöntem én is el Tőle, majd gyorsan fizettem és elindultam a fiam iskolájához.
Az út közben azt találgattam, hogy meddig fogom még ezt ép ésszel bírni, mert már most belezavarodtam ebbe a titkolózásba. Nem tudtam, hogy ez ilyen nehéz lesz. Pedig eddig nem is volt semmi gond. Ezt nem értem, amíg Kimivel nem találkoztam, addig nem volt semmi baj. Én Rosaline Lambrick voltam és egy percre se jutott eszembe, hogy valamikor Riina volt a nevem és szerettem Őt. Most meg jön Ő és mindent összezavar. Összezavarja a gondolataimat, az érzéseimet. Alig beszélgettünk fél órát  és majdnem elárultam magam...