2013. június 27., csütörtök

Megállíthatsz, ha eleged van - 24.




Sziasztok!

Ahogy ígértük itt is volna a rész :) Örülnénk a komiknak, de tényleg. Tudjuk nagy kérés, de akkor már holnap olvashatnátok a Never be yours-ot. És ne feledkezzetek meg a bloglovin-ról sem.

Pusziii 
R&A




(Anna)



Mikor leszálltam a Párizsi gépről rögtön felhívtam drága barátnőmet, hiszen nem akartam úgy tovább menni, hogy nem is találkoztam vele.Remélem nincs edzésük és tudok vele beszélni.


-Szia Anna, jaj de örülök hogy  hívsz. Ezer éve nem beszéltünk. Hogy vagy? Mikor fogsz tudni haza látogatni?-szólt bele a mindig életvidám barátnőm.


- Szia Ingrid. Épp ezért hívlak, mert itthon vagyok Párizsban... szóval ha gondolod beülhetnénk valahova meginni egy kávét, mert utána megy továb a gépem.


- Mi az hogy megy tovább? Hát hova mész? Miért nem maradsz itt?


- Mindent elmesélek. Lehetséges hogy fél óra alatt ideérj a reptéri kávézóba?-kérdeztem reménykedve.


- Minden lehetséges.-nevetett fel -  Fél óra és ott vagyok.El ne szökj addig-mondta majd le is rakta a telefont.


Amíg vártam vettem újságot az út további részéhez, de a várakozás alatt már majdnem az egészet elolvastam, szóval az útra megint megmarad a zene hallgatás. Épp, hogy elindultam a kávézó felé amikor megláttam Ingridet, ahogy fut felém. Olyan hirtelen érkezett meg, hogy nem tudtam megtartani az egyensúlyom és mindketten elestünk, ahogyan átkarolt.Hát igen, ő az én szeleburdi barátnőm. Biztos mindenki elgondolkozott azon, hogy normálisak vagyunk-e, de ez most egy cseppett se érdekelt minket, hiszen már rég nem láttuk egymást.


- Na mesélj, mi van a te hercegeddel?-kérdezte már a kávézóban ülve.


- Ne is említsd.-sóhajtottam fel - Tönkre tette az életemet....vagyis inkább fogalmazzunk úgy, hogy nem lett volna szabad belemennem a tiltott játékba. Miatta a barátaink lenéznek engem. De tudod mi a vicces az egészben? A menyasszonya mellettem áll azok után, hogy mindenki előtt megcsókolt részegen.


- De különben hogy-hogy itt? Neked nincsenek edzéseid? A válogatott meccsek még csak jó pár hónap múlva kezdődnek.


- Hát elméletileg vannak, de hirtelen felindulásból tegnap bementem az edzőhöz, hogy ott akarom hagyni a csapatot, de nem engedte. Ő is mindenről tud és látta rajtam, hogy most nagyon ki vagyok készülve, ezért kaptam pár hét szabadságot.


- Na és miért nem maradsz itt? Kérlek maradj...


- Nem – válaszoltam. Ez volt az egyetlen, amiben nem akartam megváltoztatni a terveimet.


- Gondolhattam volna. Akkor hol leszel?


- Emlékszel, hogy Lyon mellett van a szüleimnek egy kisebb birtokuk? Oda megyek. Tudod jól, hogy ott nyugi van és Rose nénit is már régen láttam.


- És mi lesz velem? Ugye azért majd mielőtt hazamennél eljössz hozzám? Amúgy meg üdvözlöm Rose nénit.


- Persze, de ha gondolod és ha lesz időd gyere oda.- fogtam egy cetlit és megadtam neki a birtok pontos címét. Persze kiskorunkban ő is volt ott, de már biztos nem tudja, hogy merre is kell menni.


- Hát megpróbálok eljutni, de nem tudom mi lesz. Nem hinném hogy engem elenged az edző. Tudod milyen.- nevettünk fel egyszerre,  hisz tényleg nagyon szigorú volt.


- Ez igaz. De ha nem tudnál eljönni, akkor mindenképp eljövök hozzád. De nekem most mennem kell. Lassan indul a gép. Örülök hogy láttalak. Aztán ám hívj vagy írj.-álltam fel az asztaltól.


- Megegyeztünk.-ölelt meg - Próbálj meg vigyázni magadra.


- Én mindig, de te is. – öleltem meg barátnőmet és ott hagytam a kávézóban, mivel már megkezdhettük a beszállást.


Nem is várakoztam tovább, rögtön felszálltam a gépre, mert még a végén honvágyam lesz és itt maradok, amit igazán nem akartam
Már fent ültem a gépen, mikor eszembe jutott, hogy valamit nem mondtam Ingridnek , ezért még a felszállás előtt pötyögtem egy smst.


Ha Iker vagy bárki más kérdezné, nem tudod, hogy hol találsz. Akármennyire is könyörögnek. Légy jó! A.”



Gyorsan elküldtem az smst és kikapcsoltam a telefont. Elővettem az Ipodom és bekapcsoltam a zenét. Gondolom elaludhattam, mivel amikor felkeltem éppen azt mondta az egyik légikísérő, hogy kapcsoljuk be a biztonsági övet mert elkezdjük a leszállást.


Amint kikerültem Lyon utcáira, elkapott egy ismerős érzés. Istenem de régen voltam itt. Nem tudom miért nem jöttem már, hiszen mindigis imádtam itt nyaralni.

Csend és nyugalom. Ez a két szó jellemzi legjobban a birtokunkat, ami alig fél órára található Lyontól. Alig lakik itt pár ember és azok is próbálnak minnél csendesebben élni. És a tájról akkor már ne is beszéljünk, mivel gyönyörű.



Mikor leszálltunk és már a csomagom is meg volt fogtam egy taxit és rögtön a birtokot vettem a célba. Mikor odaértem teljesen üres volt a ház. Nem is reméltem, hogy anyuék itthon vannak, de azért mégis vártam a zajokat, amik itt minden nyáron szoktak lenni. Csak  drága házvezetőnőnk volt itt, mint mindig. Imádtam őt, hiszen mindig mindent meg lehetett vele beszélni. Olyan volt ő nekem mint egy második anya. Ha rosszat is csináltunk Dominique-kal gyerekkorunkban, ő akkor mindig falazott nekünk.


- Rose hol vagy?-kiabáltam, amikor beléptem a házba és leraktam a csomagjaimat.


- Anabelle kisasszony, hát maga hazajött? Miért nem szólt? Hiszen  kimentünk volna magáért.De hogy - hogy itt van? Csak nem történt valami? Ugye az egészségével nincs gond?- halmozott el a kérdéseivel, miközben leültetett a konyhában és elém rakott egy tál sütit.


- Jaj Rose néni, egészségem rendben, csak pici lelki gondok vannak a háttérben. Az edzőmtől kaptam szabadságot és úgy döntöttem, hogy eljövök ide. Nekem most éppen ez a nyugalom  kell. Ha nem gond akkor én  most felmegyek kipakolok, meg letusolok.-álltam fel és megöleltem az én legkedvesebb fogadott nagymamámat.


- De utána meséljen ám. Tudja, hogy nekem bármit elmondhat. Mint kiskorában, most is szívesen meghallgatom és próbálok tanácsot adni.


- Tudom és majd jövök is.- mondtam neki mosolyogva.



 Adtam egy puszit az arcára és ott hagytam. Jó volt itt. Még csak fél órája se vagyok itt de már most jobban érzem magam. Nincsenek viták, nincsenek gondok és most ez kell nekem. Felmentem az emeletre, bementem a régi szobámba és ledőltem az ágyra. Ki akartam verni a fejemből mindent. Nem akartam gondolni semmire, csak arra, hogy mi jót fogok én itt csinálni. Mikor ez nem jöt össze, úgy döntöttem letusolok és tényleg kiöntöm a szívem Rosenak ahogy kicsiként szoktam. Talán így majd kicsit megkönyebbülök.



 Nem sokkal később már lenn ültem a konyhapulton és csak meséltem, meséltem és meséltem egy bögre kakaó társaságában. Rose próbált követni, de nem biztos hogy sikerült neki. A lényeg amúgy is az volt, hogy nekem sokkal jobb volt így, hogy valakinek el tudtam mindent mesélni.


- Hát kicsim, nem mondom hogy nem követtél el hibát, de a szív dolgaiba te nem szólhatsz bele. Ha valami egyszer megtörténik az ellen te nem tudsz semmit se tenni. Mit szólnál hozzá ha eljönnél velem vásárolni?  



Szerencsére rátudtam szedni, hogy tegezzen úgy mint kiskoromban, hiszen mindigis nagymamámként tekintettem rá.

Ő is elárulta, hogy szívesebben tegez, de nem volt biztos abban, hogy ennyi év után még megengedem neki.


- Én benne vagyok. Öt perc, csak kicsit  rendbe szedem magam.- mondtam és felfutottam az emeletre.



Összefogtam a hajamat, kihúztam a szememet és felvettem egy másik pántost. Lent beleléptem a papucsomba és már útra készen álltam az ajtóban.


- Rooose, én kész vagyok.- kiáltottam el magam, mivel nem tudtam hogy hol keressem a házban.


- Mehetünk is. – jelent meg hirtelen, majd felvette a táskáját és elindultunk úgy, mint régen busszal.



Először fura volt újra buszra ülni, majd egyre jobban kezdtem élvezni, hiszen ez annyira átlagos. Pont ilyen átlagos életet szeretnék élni. A bolt előtt hirtelen valaki rám köszönt hátulról. Olyan ismerős volt a hangja, de amíg nem láttam nem tudtam beazonositani.


- Karim te mit keresel itt?-szóltam ijedten.



- Ezt én is kérdezhetném.-jött oda nem túl vidáman. Mintha aggódást véltem volna felfedezni a szemében. -  Tudod hogy aggódik mindenki? Miért nem mondtad el nekik, hogy hova mész? Legalább nekem szólhattál volna. Mit gondoltál nem fogunk találkozni? Hiszen tudod hogy én itt születtem.-kaptam a kicsit jogos szemrehányást.


- Kérlek ne mond el senkinek hogy itt vagyok, főleg ne Ikernek. Kell egy kis nyugodt gondolkodási idő és azt tudom, hogy csak itt kaphatom meg.


- Csak akkor nem szólok, ha megígéred, hogy néha írsz hogy mi van veled.-kezdett megenyhülni.


- Megegyeztünk, de most ha nem haragszol megyek vásárolni. Majd akkor írok. Szia!-öleltem meg őt. Rá igazán nem haragudtam.


- Vigyázz magadra kislány és tényleg írj. Minden nap legalább egyszer. De azért néha hívhatsz is, hogy halljam a hangodon hogy tényleg minden oké.


- Igenis apuka.- nevettem fel, majd elindultam Rosie után, aki időközben már elindult a piac felé



- Jaj édesem, ő milyen rendes fiúnak tűnik.


- Hát igen... ő az. És ő tudod ki? Csapattársa annak a fiúnak, akiről előbb meséltem neked. Aki miatt idáig menekültem.


- Értem. De hidd el lányom, itt majd sikerül kicsit elfelejtened és minden jobb lesz még ha csak egy kis időre is.


- Tudom, épp azért jöttem ide – mosolyogtam rá és remélem tényleg így fog alakulni az a pár hét...





(Karim szemszög)



Mindenkit megviselt,hogy Anna hirtelen elment. Senkitől nem köszönt el. Senki nem tudja, hogy merre van. A telefont meg vagy kikapcsolva tartsa vagy fel se veszi. Iker meg ha hívni próbálja, akkor csak automatikusan kinyomja. Bár igaza van, ezt a múltkorit tényleg nem kellett volna a hálóőrnek. Jó én 99 százalékig biztos voltam abban, hogy van köztük valami, de ezt azért mégse mindenki előtt kellett volna lerendezni. Még akkor se, ha a kapus részeg volt.



 Úgy látszik Anna felejteni akar, de azér bízom benne, hogy nem mindenkit. Sok embernek hiányozna. Nagyon megszerettük mindannyian. Az az idióta Iker ha nem alázza meg a csapat előtt, akkor soha nem tűnik el és akkor minden olyan lenne mint régen. Mivel most így a csapat is felbomlott és most szünetünk is van, úgy döntöttem haza jövok picit, hátha mire visszamegyek rendeződnek a dolgok.

Már két napja otthon voltam, amikor úgy döntöttem elmegyek sétálni egyet a városban.Azért már én is meguntam az otthonülést. Ahogy minden nap, most is megpróbáltam felhívni Annat, de ki volt kapcsolva. Épp a telefonomat raktam el, mikor előttem egy idős néni és egy fiatal lány sétált.


- Nekem ismerős ez a lány csak tudnám hogy honnan.- morogtam, mikor meghallottam a nevetését és beugrott.

Hogy lehetek ilyen hülye? Hát ezt nem hiszem el! Anna hogy kerül ide?


- Anna?- kérdeztem hangosabban.


- Karim te hogy kerülsz ide?- fordult meg.



Látszott rajta is hogy meglepődött és talán félt is. Mindenesetre nagyon rosszul nézett ki.


- Ezt én is kérdezhetném. Tudod hogy aggódik érted mindenki? Miért nem mondtad el nekik, hogy ide jössz? Mit gondoltál, hogy nem fogunk találkozni? Tudod hogy én itt születtem.


- Kérlek ne mond el senkinek, hogy itt vagyok, főleg ne Ikernek. Kell egy kis nyugodt gondolkodási idő és azt tudom, hogy csak itt kaphatom meg.– kezdett el könyörögni.

Azt hogy nyugalomra vágyik meg is értem. De soha nem mondta, hogy  neki itt van ismerőse.


- Csak akkor, ha megigéred, hogy néha irsz, hogy mi van veled.- próbáltam alkudozni.


- Megegyeztünk, de most ha nem haragszol megyek vásárolni. Majd akkor írok. Szia!-szerencsére legalább ebbe beleegyezett.


- Vigyázz magadra és tényleg írj. Minden nap legalább egyszer. De azért néha hívhatsz is hogy halljam a hangodon, hogy tényleg minden oké. – mondtam még neki, utána ott is hagyott.


Mintha megéreztem volna hogy haza kell jönnöm. Tudtam én, hogy ez jó ötlet. Boldogan indultam hazafelé. Igaz hogy megígértem hogy senkinek nem mondom el, hogy hol van, de amint felfogtam, hogy kivel találkoztam rögtön tárcsáztam Cristianot.


- Hát te? Nem éppen a szüleiddel kéne lenned?- vette fel a csatár.


- Velük is vagyok. Jó igaz, most ebben a pillanatba nem, de muszáj mondanom valamit, de ha zavarok akkor nem is mondom.


- Ha rossz hír, akkor nem érdekel. Abból már túl sok van.


- Beszéltem Anna-val.-zártam rövidre


- Csak nem? Hol van? Ott van Lyonban? Mert akkor a következő géppel megyek.


- Felesleges mert nincs itt. Sikerült elérnem telefonon.- így legalább betartom Annanak is az ígéretem.


- Mi az, hogy neked felvette másnak meg nem?-kezdett felháborodni a portugál.
 

- Nem tudom, lehet hogy véletlenül nyomott a fogadás gombra. De a lényeg, hogy jól van és pihenni akar- nyugtattam a kedélyeket.


- De ugye mondtad neki, hogy mi szeretjük és várjuk vissza?


- Persze. És vissza is fog jönni. De valahogy megkénne oldani, hogy Iker ne keresse. Hidd el jobb lesz, ha elfelejtik egymást. Nincsen valami jó passzban a csaj.


- Ezt bízd rám. Te meg ha meg tudsz valami újat, akkor jelentkezz! Na de menj vissza anyucihoz, nehogy szomorú leszel.- nevetett fel.


- Te beszélsz? Te anyám asszony katonája – mondtam és mivel csak nevetés volt a válasz kinyomtam a telefont, majd elindultam hazafelé. Érdemes volt lejönni sétálni...

3 megjegyzés:

  1. Sziasztok!
    Nagyon tetszik a történetetek! Remélem hamar hozzátok a folytatást!
    Üdv.: Gizi

    VálaszTörlés
  2. huha..hát ugy tűnik Lyonban se lesz olyan átlagos az élet :P várom a folytatást... puxi

    VálaszTörlés
  3. Huh hát... Anna helyében én is valami nyugis helyre léptem volna le szóval a nyugis családi birtok Lyon-ban egész jo helynek tűnik. Karim meg... Èn bírom őt :-D rendes tőle hogy nem árulta el hogy tudja hol van Anna de mégis szolt Cris-nek hogy ne izguljanak jol van a csajszi. Szoval összefoglalva tetszik mint mindig :-D
    Cynthia

    VálaszTörlés